Tőlünk megszokott és talán már el is várható módon, reagálunk az idők jeleire. Már cius van, egyre derűsebb az időjárás, és mi sem vagyunk már szomorúak. A letargia mocsarát elhagyva egyenesen a nyárba gurulunk, kivéve Lacit, aki a remek Kárpát-medencei éghajlat adta lehetőségek mindegyikével él naponta, és kihasználja a még létező négy évszak váltakozását. Minden nap. Az unokáink már lehet hogy nem is fognak róla tudni.

Ahogy arról sem, hogy mi történt a német wikipédiával, vagy hogy Asimov megmonta-e? A jogdíjakkal kapcsolatos hercehurcának köszönhetően a jövőben úgyis huzamosabb ideig lesz elérhetetlen minndkettő. Az IFTTT triggerek például már most is azok.

Az emberiség számára olvashatatlan tartalomról hát áttérünk a hallhatatlanra. Tomi magasabb frekvenciákról beszél mint valaha, mivel rákapott a 20 thousand Hertz podcastra. Így a pszichohistória mellett a pszichoakusztika is felkerült a kutatandó tárgyak listájára.

De hogy ne vesszünk el teljesen, előkaptuk a régebbi adásokat, amelyekre kapcsolódva felmerült hogy egyre többek szerint elég három szó mindenre,

Tominak viszont 800 szó is kevés ahhoz, hogy elmondja annak a hős bárdnak a történetét, aki ráállt a világot elhagyó deszkára.

Hogy jövő hétig legyen min rágódnotok, mi ezeket ajánljuk nektek:

Vegyetek jegyet már most a jövő évi Illúzió Mesterei előadásra, mert az ideire már rég elfogytak, és okvetlen hallgassátok meg Hajnóczi Soma időmértékes verselését a bűvészek kemény életéről. Bableves.

Utána pedig dőljetek hátra a fotelben, és látogassatok el az elme színházába egy ingyenes előadásra. Figyelem felkavaró lehet.

Majd hagyjuk el a bolygót, a delfineket hátrahagyva, és hallgassuk meg milyen az űr hangja.

Ha még ez sem elég, itt a titkos zene ajánlat.

És most már tényleg végül, hogy a világ leghosszabb show jegyzete teljes legyen, a fent szereplő cikk stilizált fordítása Tomi előadásában. Csak saját felelősségre. Ha már homár, legyen bölény.

Amint az elektromos rollerek megjelentek, azonnal mindenkinek lett róluk véleménye. Már 2017-ben elkezdték eltorlaszolni a járdákat, és a négybetűs startupok vámpírként kezdték szívni a városlakók vérét.

Az emberek szerint többnyire veszélyesek, útban vannak, és szennyezik gyönyörű folyóink, és patakjaink vizét. Ráadásul néhány könnyen megszerzett fabatka reményében lerombolják a tömegközlekedést.

Elgondolkodtam rajta, hogy vajon milyen messzire vezet ez? Lehetne egy ilyen rollert meneküléshez használni? Ki lehetne vele menekülni a természetbe, a civilizáció karmainak hatósugarán kívülre? Lehetséges percenként 25 centért megszabadulni a kicsinyes megkötöttségektől? Úgy döntöttem teszek egy próbát.

A terv egyszerű volt. Keresek egy rollert Presidio környékén, kioldom, és a Goldengate hídon keresztül egyenesen a tengerig suhanok a hátán, majd északnak tartok, amíg csak az akkumulátora bírja. Aztán szabad leszek.

Buta ötlet volt, annyi bizonyos. Mi lesz velem, ha a kölcsönzési terület határán kikapcsol? Mit tesz velem a cég, ha az aksi lemerül? Megbüntet vajon, és e-börtönbe zárnak hitvány kísérletemért?

Ahhoz hogy szert tegyél egy ilyen járgányra, először is némi cserkészésre van szükség. Mivel bárhol le lehet őket támasztani, így a város véletlenszerű pontjain botlik beléjük az ember. Legalább az applikáció mutatja, hogy hol rejtőznek.

Pár percen belül találtam is egyet, ami állítása szerint háromnegyedre volt töltve. A legtöbb ilyen villanyparipa 15 mérföldet ígér, némelyik arcátlanul 30-at enged meg magának, hát most kiderül.

Mielőtt kalandomba belevágtam volna, még átolvastam a feltételeket a kölcsönző honlapján, hátha ellenzik a nemlét távolába törő kísérletemet. A szabályzat szerint csodálatos nagykövetük lehetek, amennyiben sisakot viselek, elkerülöm a járdákat és a városi parkokat, sőt 25 dodóért akár a szolgáltatás határain kívül is hagyhatom kimúlt útitársam. Úgy gondoltam ennyit megér nekem, hogy a társadalom kicsinyes megkötöttségeit magam mögött hagyhassam.

Így hogy ezt tisztáztuk nekivágtam a felderítésnek, és rövidesen meg is találtam kiszemelt paripámat egy egészen nyilvánvaló kupac alján, ahova többi jobb sorsra érdemes társával vetették. Feloldottam, és suhanni kezdtem a vadon felé.

Mindig is hangyásnak tartottam azokat akik egy ilyen villanyrobogó hátán zümmögtek körülöttem jobbra-balra, de amint egy kirakatban megláttam a tükörképem, legszívesebben megüttötem volna magam.

Ennek ellenére az út eleje felvillanyozó és gyönyörű volt. 16 mérfölddel hasítottam a sík terepen, az emelkedőkkel kissé küzdve, de még a legmegkapóbb meredélyeken is képes volt magát felvonszolni, sosem adta fel. Ahogy a nagyszerű Goldengate felé kanyarodtam, kitárult előttem a tenger végtelen látványa, és beleborzongtam. Átléptem a határt, a senki földjén gázolok, melyet feltehetően erőszakos bandák, és szegényes közlekedés ural. A törvénytelenség határát átlépve szorongtam, hogy lekapcsolnak, és az egész tervem dugába dől, kiszolgáltatva a primitív szénégetésre kényszeredett hordák szeszélyeinek, de paripám tovább suhant. Biztonságban voltam. Egyelőre.

Néhány keresetlen pillantást leszámítva eseménytelenül keltem át a hidat elárasztó izzadó tömegen. Fedélzeti számítógépem ernyőjén 50 százalékos töltöttség ígérete ragyogott buzdítóan. Ennyivel kell hát beérnem. Az előttem álló pompás emelkedőn 5 mérfölddel küzdötte magát felfelé az apró hajtómű, megelőzve néhány kerékpárost. Tekintetükből sütött a megvetés, ami egy keveset levont San Francisco megdöbbentő látképéből, de nem tétovázhattam. Az igazi küzdelem még mindig várt rám. Nem elég hogy az elmúlt napok esőzései nyomán utamba kerülő törmeléket kellett kerülgetnem, még a látványban gyönyörködő autósokkal is fel kellett vennem a harcot. Hozzájuk képes eltörpült hősi küzdelmem és én magam is, amint járművük fém páncélja mögül futó pillantást ha vetettek rám.

Szemem előtt egy egyszerűbb élet reménye lebegett, ahogy az alattomos mérföldeket gyűrtem magam alatt.

A hüvelykujjam már kezdett fáradni. Ki gondolta volna, hogy egy gombot lenyomva tartani ekkora erőfeszítés lehet, de az előrehaladás ígérete nem engedte, hogy lazítsak a szorításomon.

Ezek a hitvány szerkezetek a városban is alig állják meg a helyüket, nem még az ilyen természeti csapás sújtotta ösvényeken. Hogy is engedhetik, hogy bárki ezzel közlekedjen?

A forgalom egyre ritkább lett, ahogy a töltöttségem negyedére csökkent. Az út kisimult, a cserjék közül sakálok pillantását vettem észre. Ez lenne a jövőm? Az első rolleré, ami ilyen sosem látott küzdelemre vetemedett? Rodeo beachen megengedtem magamnak egy kis pihenőt, végülis a tengerig eljutottam. Csodával határos módon még maradt némi erő a megkínzott telepekben, ezért úgy döntöttem hogy neki vágok az előttem tornyosuló meredélynek. Végül 134 perccel az indulás után és 35 dollárral szegényebben értem el utam végét. Készítettem egy utolsó fényképet járgányomról, hogy ezzel bizonyítsam nem torlaszolom el senki útját, bár itt a sakálok és az egyhangú fák társaságában nehéz is lett volna. A kerekek lezártak. Egy ideig gyönyörködtem a látványban, aztán beláttam, amit eddig is sejtettem, hogy ez az élet nem nekem való. Csúcsomat talán tarthatom egy ideig, mert bár kemény volt, de nem lehetetlen megismételni. Addig legalábbis, amíg kalandom ki nem tudódik.

Megfordultam hát, és élettelen masinámat magam mögött vonszolva visszasétáltam a legközelebbi buszmegállóig. Ott letámasztottam, és visszabuszoztam egy másfajta vadonba. Hát nem csodás a tömegközlekedés?